A bús király

Egyszer volt, hol nem volt helyett kezdődjön a következőképpen mai mesénk. 

Tegnap volt, holnap nem lesz egy gondterheltnél gondterheltebb, keservesebbnél kedveszegettebb szürke színű birodalom, melyet egy bús öreg király vezetett.

Ebben az országban nyomát sem találhatta senki a vidámságnak, a jókedvnek, a felhőtlen örömnek. Ha bárkit is megkérdeztek volna arról, hogy mikor mosolygott utoljára az uralkodó, a válasz nyilván az időszámítást megelőző időszakra esett volna. Hiszen az itt élő emberek jóformán azt sem tudták, mit jelent az örvendezés és boldogság megindító állapota. Hogyan tudhatták volna szerencsétlenek, hiszen tapasztalat híján nem ismerhették eme nemes emberi érzéseket. Derültség, móka, gondtalanság. Ezek mind ismeretlen szavak voltak az ország lakóinak körében. Csak a melankóliáról, lehangoltságról és kedvetlenségről hallottak idáig.

Aztán egy napon váratlanul, mindenféle előjel nélkül a birodalom határára tévedt egy szegény, ám leleményes és melegszívű vándorlegény. Ment-mendegélt már évek óta, mindig arra vezetett az útja, amerre madarak csicsergését hallotta, hisz egy bizonyos madárkát keresett. Ezt a madárkát gyermekkorában látta és hallotta utoljára, amikor is picinyke fiúcskaként vidáman játszott nap mint nap kedves kis falujának határában. A mindennap elvégzendő otthoni feladatok után a sok apró falusi csemete összegyűlt a település temploma előtti téren és együtt szaladtak ki a közeli mezőre, ahol mindenféle tréfás és örömteli játékkal vígan töltötték az időt. Ez nem történt máshogy aznap sem.

A rengeteg lurkó nagyon jól érezte magát azon a bizonyos nyári délutánon is. Fogócskáztak, szaladgáltak, majd bújócskázásba kezdtek. Mindenki megtalálta a maga számára legideálisabb menedéket, sok tapasztalatuk volt már efféle elfoglaltságban, így a leglehetetlenebb helyek is búvóhelyként szolgáltak az apróságok számára. Egy tömzsi legénykére esett a sor, ő kutatta fel szépen egymás után a gyermekeket. Egyetlenegy emberpalánta sem került könnyen elő, szép lassan, apránként találta meg a kereső legény a társait, viszont egy ifjoncra sehogyan sem bukkant rá. Hát persze hogy a mi kis vándorlegényünkről van szó.

Neki ugyanis sikerült annyira jó rejtekhelyre akadnia, hogy még a fifikás, csavaros eszű, kövér hunyó a társaival együtt sem lelt rá. Nem tett főhősünk semmi egyebet, csupán a megérzéseire és egy különleges hangra hagyatkozva csak ment, ment, mendegélt, míg egy különleges kereszteződéshez nem ért. Egy kivételes és szokatlan csipogásra lett figyelmes és rögtön követte is a hangot.

A neszt nem más okozta, mint egy aranyszínű, lélegzetelállítóan szép barátcinege.

Bár köztudottan ennek a fajnak a képviselői meglehetősen egyszerű kinézetű madaraknak számítanak, ez az egy egyed kivételesen gyönyörű, káprázatos égivándor volt. A barátcinegék háta, farka és szárnyai sötétebb, hasa és begye világosabb barna szokott lenni, ennek a teremtménynek pedig minden testrésze aranyszínű volt- Feltehetően nemesi származású kis lény volt, már ha lehet ilyet az állatok világában feltételezni. Főhősünket annyira elvarázsolta eme kedves kis állat, hogy megszólalni sem tudott a gyönyörűségtől. Erre nem is volt semmi szükség. A csicsergő élőlény érezte, hogy a fiú egy életen át a barátja lesz és ezen semmi sem változtathat. A kölyök még mindig csendben szemlélte újdonsült lelkitársát, mire az végre megszólalt emberi nyelven.

– Kedves kis barátom, szemeiden látom, hogy tisztességes, hű, becsületes ifjú vagy. Remélem, előérzeteim nem csalnak és örökké tart majd pajtásságunk.

Áron, mert ugye így hívták az emberi világban a gyermekünket, még mindig nem tudott megszólni, mintha egy lakat került volna fogai kerítésére. Aztán lassacskán kezdett visszatérni belé a lélek és szívből megörült, hogy a kis barátcinege valóban a barátjának nevezte őt. Tüstént eltökélte magában, hogy megingathatatlan és odaadó rokonlelke lesz újdonsült társának és mindenben segíteni fogja, amiben csak tudja. Így alakult tehát ki életreszóló kapcsolatuk, melyben szavak nélkül is kitűnően, a gondolatok áramlása által is megértették egymást. Mindketten hajszálpontosan tudták, mit érez, mire gondol a másik. Áron halaszthatatlanul el is felejtette a játszó gyermekeket, eszébe sem jutott többé a szülőfaluja, hiszen ettől a pillanattól kezdve már csupán a varázslatosan szép, mesebéli madárka volt a legfontosabb az életében.

Megbabonázva követte őt mindenhova. Lenyűgözte a madárka bájos, ékes, fenséges éneke. Oly mértékben csodálatos, magasztos dallamokat adott elő, akárha királyi származású dalnok lenne, jutott olykor-olykor Áron eszébe. Így éltek boldogan, felhőtlenül hosszú időkön keresztül, míg egyszeriben csak nem tért vissza a kis dalnok egyik repüléséből. Gondterhelten várakozott a fiú, szomorúan üldögélt és nézett maga elé. Egyre csak rostokolt, vesztegelt, ide állt, arrább sétált, de a madárka csak nem tévedt haza. Végül Áron úgy döntött, nem vesztegeti az idejét tovább és a cinege nyomába ered. Végigjárta az erdőt, továbbsétált egy másik rengetegbe, amerre még soha nem is jártak együtt, de mindenféleképpen tovább akart menni. Hajtotta a vágy, hogy ismét szívére ölelhesse a parányi madárkát.

Már szinte az egész földkerekséget bebarangolta, amikor egy furcsa, szokatlan provinciára lelt. Szürke, egyhangú, unalmas volt minden, amerre csak nézett. Még a fáknak is természetellenesen fura, szinte fekete színűk volt, egy-két helyen apró szürke foltokkal tarkítva. Ilyet még sosem tapasztalt. De végeredményben nem lepődött meg annyira, mintha egy másik legényke kószált volna errefele, ugyanis élt ő már át csodát, méghozzá történetesen az elveszett kis madár megismerésekor. Morfondírozott, bölcselkedett egy ideig, aztán egy szempillantása alatt megszületett a döntése, miszerint vesztenivalója híján továbblépdel a tartomány további tájaira.

Így meg is érkeztünk történetünk kiindulópontjához, avagy a végtelen lehetőségek kezdetéhez. Vándorlása során Áron temérdek helyi szerzettel elegyedett társalgásba ama célból, hogy kiderüljön számára, mi lehet az oka az emberek gondviselt ábrázatának, a táj lehangoltságának és az élőlények szomorú tekintetének.

A válaszra hamarosan fény is derült.

Megannyi lakót megkérdezve kiderült, hogy hajdanán, évekkel ezelőtt volt a királynak egy gyönyörűséges, tüneményes és szemrevaló leánya. Csakhogy ez a királykisasszony egyszerre csak eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Feltételezések születtek ugyan a történések mikéntjét illetően, de bizonyossággal senki emberfia sem szolgálhatott az események felől. Attól a szent minutumtól fogva a király búskomorságba burkolózva élte hitevesztett, fásult életét. Ennek hatására az egész birodalom levertségbe öltözködött, az emberek hideg közönnyel viseltettek egymás iránt, általánossá vált a rosszkedv és a csüggedtség.

Áron úgy gondolta, többet szeretne ő tudni erről a királykisasszonyról, hiszen ha a saját kis barátját keresi a nagyvilágban, akkor akár az uralkodó leánya után is kutathat egyben. Csakhamar bebocsáttatást is nyert az udvarba, kisvártatva a király színe elé került. Kedvesen, reménnyel telve elmesélte saját történetét, ezt követően nagylelkűen felajánlta szolgálatait. Mindennemű reménycsillag híján nem sok jövőt jósolt a szegénylegény tervéhez a felséges úr, az udvari bolond rábeszélésére azonban megváltoztatta elutasítását a király. Ezenfelül még engedélyt adva a lánya kereséséhez segítséget is nyújtott a további úthoz. Néhány batyu élelemmel és tiszta ruhaellátmánnyal gazdagodva ismét útnak indult Áron. Dacára a vidék összes lakójának reménytelenségére Áron hittel, bizakodással és jóhiszeműséggel vágott bele a nagy kihívásba.

Szerencséjére éjszaka meg is álmodta, merre lenne érdemes indulnia.

Bár mások nem sok értelmet tulajdonítanak az álmok világának, Áron bizonyos volt benne, hogy kis barátja és a királykisasszony is ezúton próbál meg üzenni neki. A palotából jobbra indult el, majd mérföldeken keresztül mendegélt csendesen tovább. Álmában egy különleges illatra lesz figyelmes, ami jelzi majd számára, mikor kell letérnie az ösvényről egy érdekes kis tó irányába. Így is történt. Valami megmagyarázhatatlan módon, rögvest érezni kezdett egy kellemes, pompás illatot és rá is bukkant a leheletnyi tavacskára.

Itt viszont megállt a tudomány, nem jutott eszébe semmi, hogyan tovább.

Erre vonatkozólag semmilyen üzenet nem érkezett éjszaka. Így hát saját megérzésére hagyatkozva belepillantott a vízbe, ahol is nem saját ábrázatát látta viszont tükörképként, hanem egy csakugyan bájos, csinos kis pofika mosolygott vissza rá a vízből. Mintha hívogatta volna, hogy ugorjon fejest a vízbe.

Áron rágódott néhány másodpercig, majd hallgatva saját előérzetére és a leány hívó szavára belevetette magát a tóba. Egy kívülálló szemlélődő nem látott volna egyebet, minthogy egy legény saját akaratából fejest ugrott volna a csöppnyi vízbe, melyben nyomban el is süllyedt. Igen ám, de mi történt a valóságban?

Áron egy óriási, kerekded réten találta magát, fenségesen illatozó virágokkal és bokrokkal körülölelve.

Megkapó látványt jelentett a tisztás, patakokkal csörgedező, vidám őzikékkel szökdécselő, fejedelmi muzsikát árasztó mező volt ez.  Alig bírt Áron betelni a látvánnyal, amikor is ismerős csilingelés ütötte meg a vándorlegény fülét. Hiszen ez nem volt más, mint kis madárkájának tündöklő éneke!

Boldogan szaladni kezdett a hang irányába, de a dallam egyre halkulni kezdett, míg egy szempillantás alatt el is némult minden a közelben. Ellenben nem adta fel főhősünk olyan könnyűszerrel a harcot, így keresett, kutakodott tovább. Minden bokor alá bepillantott, minden faágat alaposan végigvizsgált, minden fűcsomót szemügyre vett, mégsem találta az elkallódott királylányt és madárkát.

Gondolt egyet és visszasétált pontosan ugyanarra a helyre, ahol feléledt, miután belevetette magát a tavacskába. Mint utóbb kiderült, nagyon helyesen tette ezt Áron. A dallam ismét elkezdett felcsendülni és Áronnak egyebet sem kellett tennie, mint behunynia két szemét, és nyugodtan, csendben, minden aggódás nélkül végighallgatni a melódiát. Amikor a dal befejeződött és a legény kinyitotta szemét, csodák csodájára előtte repkedett az aranyszínű barátcinege.

-Kedves kis cinegém, lám Rád találtam!- harsogta repesve, óriási megkönnyebbültséggel Áron.

A következő eseménynek még inkább örült a fiú, a madárka ugyanis kedves élőlényből szépséges királykisasszonnyá vált.

– Hát megmentettél, szívélyes jó barátom!- mondta ugyanolyan felszabadulva a királylány. Percekkel később elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány varázsolta őt el a régmúltban aranyszínű cinegévé, aki csak akkor szabadulhatott és válhatott ismét emberré, ha egy hűséges társ bebizonyítja kitartó ragaszkodását és igaz barátságát.

Mosolyogva, felhőtlenül érkeztek meg a királyi udvarházba, ahol az uralkodó örömtől repdesve egyből odaígérte Áronnak a lánya kezét és a fele királyságát. Ez tehát a krónikája annak a hajdanán elszürkült királyságnak, mely mostanra újfent pompás, sokszínű és cifra fejedelemséggé alakult, ahol az élet csak boldogságot, vidámságot és felhőtlenséget rejt magában.